VADVIRÁGZOKOGÁSÚ KÖLTŐ - Németh Attila verseskönyvébe |
Írta: Németh Péter Mykola |
2017. június 15. csütörtök, 20:38 |
„Egy kicsit minden költő, / rokona Jézusnak”, ez nem is lehet másként, hiszen „Annyit szenvedek, mint / őseim a lágerben,” talán azért van ez így, mert „Nekem a költészet / zöld erdőben, / fegyenc – hordta cipő”, s madárlátta magányomban a „temető lett a siratófalam”. A Börzsöny örökéletűvé gondozott virágai között, ahol hózivatarban „Kóbor kutyák ugatnak jégvirágot” a „halállal játszom halálosdit”, miközben „Unom a halált. / Nyakamon lóg, mint bárány / vaskos nyakán a kolomp”, ám egy időntúlivá nőtt pillanat éjszakáján, a Szent István templom holdudvarán „Mózes csipkebokrában / Lángra lobbanok”: - írja mindennapi halálaiban és feltámadásaiban, „tér és idő keresztjére szegzetten” léte tövis geometriájától agyonsebzetten a Kálló - fiú - ember, akit Németh Attilának hívnak.
Igen, az örökkévalló Fiú ideje az övé, akinek a szülőanyja versbe költözött „cigány Szűz Mária”. Költői Evangéliumában így tesz, erről a mitikus valóságról tanúságot: „Atyám, Te és én vagyok a teremtés lényege. Ha lábat mosunk, vagy ha imádkozunk, akkor is”. . Anélkül, hogy irodalmi vagy művészettörténeti párhuzamokat építenénk, sorsokat hasonlítanánk, meg kell állapítani, hogy a lélek hullámhosszán az ihletett költő teremtő akarata, képzelő ereje a mély érzésű metafizikusokéval, az odaátban élőkével, a halál rokonaiéval: Komjáthy Jenőjével, Csontváryéval, Juhász Gyuláéval, József Attiláéval, Gulácsyéval, Karinthy Gáboréval mutat titokzatos idegrendszerbéli rokonságot. Hiszen a „psyche poetico genialis” - ok közül valók ők mindahányan, akiknek lélektani működése az un. „normális” emberekétől a pszichológiában is ismeretlen okok miatt, bizonyos értelemben eltér. Ez a másság, abban a talányosan azonos drámai életútban, reménytelenségben mutatkozik meg leginkább, amelyről Németh Attila
A tövis geometriája című versében reménykedőn így beszél: Talán örök lesz sorsom, Tenyerembe rajzolta az Úr. Aztán életem, álmaim Meglesték tollas, Fekete madarak – Ezüst szike csőrükkel Felhasítottak. – Innentől feltámadás vagyok, Lélek, metszett, sápadt arccal.
Van – e bátorságunk ma, ebben az erkölcsi mélyrepülésben, ebben a ruha és rongy közötti lélektani állapotban, akár csak egyetlen – egyszer is meghalni, önmagunknak, úgy, ahogy az Emberfia tette? A kérdés persze túlontúl költői, s ugyanakkor teológiai és filozófiai is egyszerre. Az Én, nem ismeri a fizikai halált. Újjászületni pedig, halál és feltámadás nélkül nem lehet. A született költő gyermekemlékezete óta jól ismeri ezt az idegrendszerét apránként és alattomosan felmorzsoló életérzést, szorongató feszültséget: állandósult harcban a mulandóság érzetével, a teljes megsemmisüléssel. Két lélegzet közötti létállapotában „tréningezve”, „gyakorolva” a „lenni vagy nem lenni” köztes helyzetét, azt ti., hogy időről - időre „Meghalok, mert nincs halál”, az „Igazi halál, / vászon lélegzet, / posztó szívverés” , és egyszer, csak „Meghal a halál” is. És ha ez a valóság, akkor a költőnek eleve elrendeltetetten felhatalmazása van azt gondolnia, hogy nekem a halál „könnyű kis kabát”, / „Naponta magamon hordom, / ha bánt a véges világ, /megvéd maga a halál”. Úgy kell ezt érteni, hogy megvédi léte hitelessége, a testtemplomában erődtűzként lobogó igaz – élet lángja, őt, a világ előtt csupaszon didergő feketeszívű kerubot, cigányka - angyalkát, épp ott és akkor, amikor nem tehet másként, mint, hogy „belehal” igazságai felismerésébe, örömei és bánatai átélésébe. Amikor önmaga „elvesztésével” kapja vissza üdvözülése „tárgyát”, önnönmagát: „Isten vadvirág, / és én a táj”, de úgy is lehet, hogy „Isten a kalitka, én a madár”, hozzá „Imám a kulcs”. Így, ezekkel a szerepcserékkel vagyok, aki vagyok: „őrült és költő vagyok”, de belülről, „bárányszívem” mélyén mindörökre tudom, hogy Barátom az Isten. Egy folyóparton játszom vele. Spárgára kötözött gondjaim Lógatom előtte. Ő megoldja, segít nekem, Fiának fogad – még jobban szeret. Még keresztre sem hagy feszíteni. Költészet az igazaknak, Isten barátainak szívében íródik. Ők, az igazak képesek csak arra, hogy felismerjék a tények bozótos erdejében a valóságot. Többek között azt, hogy mi szolgálhatja szeretetben üdvözülésünk, boldogulásunk itt a földön - létben, a kozmikus egészben. Mi jelenthet gyógyírt vérző sebeinkre, égő áldozatainkra. Mert ők látják csak igazán, világosan, elfogulatlanul, s ugyanakkor kérlelhetetlenül is, hogy az igazság a testvériség titokzatosságában rejtőzködik, abban, hogy „Egyek vagyunk” végérvényesen és menthetetlenül. Németh Attila igaz ember, drámai lény, akinek Deutschpilsenben a „Páholc”, a nagybörzsönyi fásdomb a Parnasszus. Figyeljünk szavára, hátha jelet ad, verseiben magáévá tesz valami katartikus erő, „valami szépség, / valami kegyelem”. *** NÉMETH ATTILA költő, ezerkilencszázhatvannyolc böjtelő hava első napján, Zebegényben született. Az általános iskola nyolc osztályát Nagybörzsönyben végezte el. Tanult lakatos mesterséget, évekig dolgozott kétkezi munkásként, s Vácott járt gimnáziumba. Önvallomása szerint az isteni természet kozmikus erején túl, mindenek előtt Édesanyja szeretete és mesélő kedve, László Gábor atya hittana, Bari Károly költészete, valamint a „Mózes és Jézus szívéből lett” klasszikusok: „Dante, Tolsztoj, Dosztojevszkij” mindenségen átvirágzó művei hatottak életre szólóan érzékenyen szomorú idegrendszerére, gondolkodására, költészetére.
|
Módosítás dátuma: 2017. június 15. csütörtök, 20:49 |