Nem ellenségek, szövetségesek vagyunk Nyomtatás
Írta: Daróczi Ágnes   
2016. május 10. kedd, 15:20

Engedjék meg, hogy mondandómat a keserűség és a remény jegyében kezdjem. Keserűek vagyunk, mert 25 évvel a rendszerváltás után, a magyarországi romáknak, a hazai legnagyobb kisebbségnek, nincsenek intézményei.Mint ahogy nincsen anyanyelvi kiadványozás, múzeum, kutatóközpont, kulturális központ, galéria. Nincsenek a közösségeinknek közösségi fórumai.

Ebben a nagy pusztaságban a reményünk az az egyetlen üdítő kivétel, amelyet a Kethano Drom is képvisel, talpon maradva, a 25 rendszerváltott, demokratikus év után is, hírt hozva arról, hogy kisebbségként, közösségként, talán még létezünk. Ezért elismerés és hála a szerkesztőknek, különösképpen Rostás – Farkas Györgynek.

 

Szécsi Magda 2003-ban Rostás – Farkas Györggyel készített interjújából idézek. „leginkább a cigánytelepen érzem otthon magam, mert ott még él a szeretet a másik ember iránti tisztelet, ha tehetem havonta lejárok vidékre. Legutóbb Tarnabodon jártam, szörnyűséges tragédia úgy élni, ahogy ott élnek, elképesztő dolgokat láttam, ezekről az elképesztő dolgokról, az ottani elmondhatatlan nyomorról, kiszolgáltatottságról tehetnek a kormányok.

Amíg ilyen körülmények között élhetnek emberek, addig nekünk nincs helyünk az Európai Unióban. Meggyőződésem, hogy Magyarországon politikai és gazdasági érdekek miatt kényszer asszimiláció folyik. 54 forinttal a zsebemben, 18 évesen jöttem fel Pestre, azzal az elszánt gondolattal, hogy jobbá

teszem, megváltoztatom a világot. De nem változtattam meg, semmi sem történt, sőt rosszabb lett a helyzet, mert a cigányokat is szembe állították egymással. Ilyen soha az életben nem volt, a cigányok

őszinte szeretettel fordultak egymás felé. Ma, ha egy cigánynak egy forinttal több van, már megölnék érte, én ezzel nem tudok azonosulni”.  Ezek Rostás – Farkas György 2003-ban az Európai Uniós csatlakozás előtt készült interjúban elmondott szavai.

S ha elemzést készítenénk arról, hogy hol tartunk ma, milyen a magyarországi romák helyzete, akkor bizony három nagy problémakört biztos, hogy meg kell neveznünk. Az egyik a szegénység problémaköre.

A másik a rasszizmus problémaköre. S a harmadik ennek a bizonyos kényszer asszimilációs törekvésnek, vagy a kulturális autonómia hiányának a kérdésköre. Ha azt kérdezik, de hol tartunk ma? Akkor azt mondom, hogy elvétettük az utat. Kifejezetten azért mert az első két problémakör nem cigány probléma, és mi hagytuk, hogy politikusaink, kormányaink annak állítsák be.

Ha ma elemezzük Magyarország társadalmi helyzetét, azt fogjuk látni, hogy hárommillióan élnek a létminimum alatt! De hiszen akkor ők mind romák? – kérdezhetnénk. És tudjuk a választ, nem, erről messze nincsen szó. Még akkor sem, ha elfogadnánk azt az általánosítást, ami persze hazug, hogy mind a 800 ezer roma ilyen szegénységben él. 800 ezer akkor sem lehet egyenlő hárommillióval. Vagyis vannak olyan közös ügyeink, például a szegénység, amelynek a címzése téves. Nem cigány ügy! Hanem ennek a társadalomnak, maximálisan minden egyes állampolgárnak, és természetesen a kormánynak is, szegénységi ügyként kellene kezelnie a szegénységi ügyet.

A másik problémakör a raszszizmus. A rasszizmus nem cigány ügy. Az anticiganizmus nem cigány ügy. A rákfenéje, a társadalmi betegsége az országnak, vagyis minden egyes magyar állampolgárnak, és eminensen a mindenkori kormánynak.

Ha ez az ország nem akar újra a Horthy Magyarországa lenni, ha ez az ország nem akar újra Szálasi Magyarországa lenni, akkor minden egyes állampolgára, és eminensen a kormánya, szembenéz a rasszizmus veszélyével, és határozott lépéseket tesz annak visszaszorítására. Nem csak szóban, tettekben is!

Ami viszont elvitathatatlanul, megkérdőjelezhetetlenül, cigány ügy, az a kulturális autonómia kérdésköre. Ha szélsőségesen akarok fogalmazni, akkor a nemzetiségi elnyomás kérdésköre, és hogyha a megoldás felől keresem, akkor azt mondom, hogy az intézmények hiányának krónikus betegsége!

Mi az, ami miatt mégsem tudunk fókuszálni ez utóbbira? Mert politikusaink hosszú évtizedek óta, kijátsszák ezeket a problémákat egymás ellen. Arra hivatkoznak, hogy ugyan kérem, hát hogy építhetnénk mi európai színvonalú kulturális központot, miközben százezrek éheznek? Mit fognak mondani? Azt, hogy ez csak néhány értelmiséginek a magánügye.

Miközben így veszünk el teljesen az anyanyelvünkből, az értékinkből, miközben így veszítjük el azokat a fórumokat, ahol az identitás modern tartalmának közös kidolgozására is alkalmat teremthetnénk. Pedig éppenséggel ez az a kérdéskör, amely szorosan összefon bennünket határon túli magyar testvéreinkkel. És igen tőlük tanulhatjuk a legtöbbet.

Erdélyi magyar barátaink fogalmazták meg. Csupán két igazi kisebbségi ügy van. Az első kisebbségi, és csak és kizárólag kisebbségi ügy a versenyképesség kérdésköre! Hogy olyan modern tudással rendelkezzenek, ők úgy értették, hogy az erdélyi magyar kisebbségiek is, hogy versenyképesek legyenek a munkaerőpiacon. És fordítsuk le magunkra, alapvető, mindenféleképpen a legeslegelső cigány ügy, hogy olyan modern szaktudásunk legyen, amellyel versenyképesek lehetünk a munkaerőpiacon. Igen, ez elsősorban egy beviteli, bevonzási, tanulási folyamatot jelent. De hiszen erre például a legmodernebb technológiák kitűnő lehetőséget is biztosítanának. Akár például a computer programozás, vagy akár a fenntartható fejlődés és az alternatív energiák felől közelítve a kérdéskört.

Gondolják el, milyen fontos segítséget jelenthetne, és igazi változást, ha például a cigány telepeket úgy építenék meg ezek után, vagy a cigány telepekről kitörők számára úgy tudnánk segítséget nyújtani, hogy közben ezek a házak napenergiával, szélenergiával, vagy éppen földhővel lesznek lakályosabbak. Hiszen a legnagyobb nyomorban élőket, olyan helyzetbe tudnánk hozni, hogy a kiadásiak drasztikusan csökkenthetők lennének. Egy lépéssel közelebb kerülnének a társadalmi felzárkózáshoz.

És mi lenne, ha a gyerekeink éppen ezt a modern tudást tanulhatnák meg? Nem kényszerpályára lennének állítva, akár a felnőttek is közmunkaprogramban, de ilyen féléves, éves, vagy akár két éves iskolákba ülhetnének be, ahol ezeket a legmodernebb technológiákat tanulhatják meg.

Az érem másik oldala, amely elsőrendűen is információt, kivitelt és adást jelent, az az identitás kérdéskörével nagyon szorosan összefonódik. És igen, azért kellenek intézmények, például ilyen lapok mint a Kethano Drom, hogy az identitás tartalmáról egymás között meg tudjunk állapodni.

Csak zárójelben említem meg a közelmúltban kialakult heves vitánkat egy levéltáros-történésszel. Aki arra hívta fel a figyelmet, hogy több ezer dokumentumot adott már közre, és hogy mit jövünk mi itten, hogy majd megcsináljuk a történelmét a romáknak, hiszen ott van a legtöbb bázis. Egyetlen dologról feledkezett el ez a kitűnő szakember, hogy a történelem, nem csupán a háborúk, a fontos események egymásutánisága. A történelem az a bizonyos narratíva is, amelyet nem lehet az érintettek nélkül kialakítani.

Miért? Mert akkor a cigányok, csak a vesztesek népe lehet. Ha a tankönyveinkben egyfolytában az köszön vissza, hogy túl sokan vannak a cigányok, hogy túlságosan szaporák, hogy mindenféle konfliktusaik voltak, akkor azt mondom, hogy köszönjük, ez az a kép, amiből mi nem kérünk. Ha nekünk azt tanítják, hogy még a Zsigmond féle menlevél is hamisítvány, de elhallgatják azt a tényt, hogy Buda ostromakor, az egész királyi levéltár beleveszett a Dunába, s ily módon csak a rekonstrukciója az egykori okleveleknek és menleveleknek maradhatott fönn.

Akkor mit mondjak én ennek a híres levéltárosnak, történésznek? Hogy hazudik? Azt akarja ránk fogni, hogy még a történelmünket visszafelé is megmásítjuk? És az miért nem böki ki a szemét, hogy a Rákóczi szabadságharcig bezárólag, minden egyes király és püspök, de a grófok is kiváltságokat adtak a cigányoknak. Ennek a kiváltságnak az alapja pedig, az ő szaktudásuk és szolgáltatásuk volt, aminek abban az adott társadalomban rendkívüli fontossággal bírt.

Miért nem arról beszélünk, hogy nem azt tanítják a mi tankönyveink, hogy például a 48-as szabadságharcban a romák három minőségben is részt vettek. Nem csak katonaként voltak jelen, de mint fegyverkovácsok, ágyúöntők, sebborbélyok is. Szaktudásuk kivételezett helyzetbe hozta őket, kivételesen fontossá tette a magyarok oldalán való jelenlétüket. És nem felejtkezhetünk el a cigány muzsikusokról sem, minden egyes honvéd zászlóaljnak megvolt a maga cigányzenekara. Akik fölé Sárközi Ferencet hadnagyi rangba nevezték ki, az összes cigányzenekarok élére.

Miért nem tudnak erről a mi gyerekeink? Nem, nem csak a cigánygyerekek, a magyar gyerekek is. Mert akkor meg kellene tanulniuk, hogy több évszázados közös történelmünk van? Hogy nem ellenségek, hanem szövetségesek voltunk, már a múltban is? Hogy nem lehet bennünket idegenekként kezelni, és kirekeszteni! Pedig a nemzet megmaradása szempontjából, egyedül ennek a

szemléletnek van jövője. Igen, modern tartalmú identitásra van szükségünk, modern identitásra, amelyet köztereken kell kialakítanunk.

Ha lettek volna ilyen köztereink, kulturális intézményeink, egészen biztos, hogy Farkas Gyuri testvérünknek, az a javaslata, hogy hozzuk vissza a vajda rendszert, élénk vitára talált volna. Megmondták volna neki, hogy tudod az a baj ezzel, hogy nem lehet a múltat visszaültetni a jelen körülmények közé. Valamiféle közösségi vezető persze természetesen minden egyes településre kell.

Ha megszervezzük magunkat, azzal erősebbek leszünk. Akkor jobban tudjuk megfogalmazni, és képviselni az érdekeinket.

Úgy tűnik azonban, hogy éppen ennek a bizonyos közös gondolkodásnak, mind a mai napig csak elvétve vannak képviselői.

Pedig ahogy Péli Tamás fogalmazta, a mi fejünkön kettős aranypánt van. Mi is ezt mondjuk minden egyes elképzelhető fórumon, igen, nekünk kettős identitásunk van. Mi egyszerre tartozunk, mint egy szűkebb közösséghez, a családunkhoz, a cigányságunkhoz, és a tágabb közösségünkhöz, a magyar identitásunkhoz is olyannyira ragaszkodunk, hogy senkinek nem engedjük meg, hogy abból kitaszítson bennünket.

Végezetül, még egy gondolat. Talán a társadalom legalján levőknek a legfontosabb és a legelemibb érdeke, hogy a társadalom fejlődjön. Mert csak ettől a fejlődéstől remélhetik, hogy az ő helyzetük is javulni fog. Ha hagyjuk, hogy a nem cigány problémákat, mint a szegénység, vagy a rasszizmus kérdésköre, olybá tüntessék fel, mintha azok cigány problémák lennének, akkor éppen ezt a fejlődési lehetőséget vesszük el tőlük. Éppen azt a lehetőséget, hogy a tágabb közösség, a nemzet szerves részének tekintsék önmagukat, s hogy reménykedhessenek a fejlődésben.

Én kívánom magunknak, mindannyiunknak, az én roma közösségemhez fűződő identitásomnak, és az én magyar nemzethez fűződő identitásomnak is, hogy legyen alkalmam mind a két kötődésemet büszkeséggel, szabadon, emelt fővel megélni. És csak szomorúan mondom, amíg a kisebbségi identitás, a kisebbségi autonómiaintézményi hálózata meg nem születik, erre nem kerülhet sor. Tegyünk hát közösen azért, hogy a világ megváltozzon!

Köszönöm, hogy meghallgattak.

(Daróci Ágnes, a Cigány Tudományos és Művészeti Társaság 25 jubileumi konferenciáján elhangzott beszédének szerkesztett változata)