Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy miért itt és akkor születtem? Minél öregebb vagyok, annál inkább erősödik bennem ennek a kérdésnek a hangja, izgat ennek a kérdésnek a súlya.. 

A napokban éneklő gyerekeket néztem. Egyforma ruhában, a dobogó lépcsőin álltak és kedvesen-szépen énekeltek. Elmélázva néztem őket. Mindegyiknek más az arca. Fiúké, lányoké. Ki szomorkás, ki nevetős, ki félénk, ki bátrabb, ki alacsony, ki magasabb …

Kik lehetnek a szüleik? A hátam mögött ültek a szülők, nagyszülők. Biztosan minden szülőnek a saját gyermeke a legszebb, legokosabb, legügyesebb. A gondolataim kergették egymást: éppen oda születtek, éppen ezeket a szülőket kapták, akik nevelik őket, éppen … és mivé lesznek?

Papi életem szép emlékei között gyakran felbukkannak a pilismaróti, dömösi gyerekekkel töltött évek. Ott találkoztam igazán közelről a cigány testvérek életével, gondjaival, küzdelmeivel. Egy alkalommal egy kisfiú nem volt hittanórán. Miután hazaengedtem a gyerekeket, elmentem a családhoz. Meglepődve fogadtak. Miért jön a pap? Kérdezem: Lacika nem volt hittanórán, csak nem beteg? Ott ültek a földön, nézték a televíziót. Lacika is köztük. Nem, nem beteg, csak hát nincs cipője, a réginek levált a talpa. Éreztem a tekintetükből a kérdést: nekem a Lacika is fontos? Igen, fontos. Ő éppúgy hittanos gyerek, akit Jézus szeret. Felelős vagyok érte.

Ki hol született, ez nem előjog kérdése. Nem lehetne sem előny, sem eleve hátrány. Nem lenne, ha megértenénk a Teremtő Isten szándékát. Mindenki az Ő gyermeke és mi egymásnak testvérei vagyunk. Jézus ezért született a szegény istállóban, hogy rádöbbentsen erre a tényre. Erre tanít ma is, hogy szeressük,

segítsük egymást. „Amit egynek tettetek, nekem tettétek!”

A cigány gyerek sorsa nem csak az ő családja ügye, hanem mindnyájunk ügye.

Amíg ezt nem értjük meg, addig nem vagyunk emberségben, de hitben sem felnőttek. Bárcsak felnőnénk a jézusi gondolkodáshoz valamennyien!

Beer Miklós váci püspök