Az unió döntéshozatali szerveiben felismerték, hogy közös politikára van szükség a romákat érő súlyos hátrányok felszámolására. A tagállamoknak tavaly év végéig kellett elkészíteniük saját politikájukat. Így az Európai Bizottság pont azokra a kormányokra bízza a feladatot, melyek évtizedek óta nyilvánvalóan nem tudnak vagy nem akarnak megbirkózni vele. 2008-ban az olaszországi romák összeírása, az ujjlenyomatvétel, a menekültekkel szemben bevetett hatósági eszközök és a kirekesztés ellen emelte fel a szavát az Európai Parlament (EP). 2010-ben pedig Európa-szerte felháborodás kísérte a francia kormány intézkedéseit: a hatóságok erőszakot is alkalmazva számoltak fel illegális telepeket és toloncoltak vissza – főleg Romániából menekült – romákat a származási országukba.
 
Ezek a válsághelyzetek hozzájárultak ahhoz, hogy az unió döntéshozatali szerveiben felismerjék, közös politikára van szükség a romákat érő súlyos hátrányok felszámolására. Ennek az egységes európai romapolitikának alapja a magyar elnökség alatt elfogadott európai keretstratégia, amelyhez igazodva a tagállamoknak tavaly év végéig kellett elkészíteniük saját politikájukat. Magyarországon ezt Nemzeti felzárkózási stratégiának nevezte el a dokumentum elkészítéséért felelős társadalmi felzárkózásért felelős államtitkárság. A tagállamok saját vállalásait a bizottság májusig vizsgálja meg.
 
A Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány blogján olvasható Ujlaky Andrásnak, az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) kurátorának elemzése a magyar romastratégiáról, amelyben a szerző azt írja, nagy kár, hogy az Európai Bizottság „nem vállal nagyobb szerepet a programok megalkotásában, végrehajtásában és monitorozásában, hanem pont azokra a kormányokra bízza a feladatot, melyek évtizedek óta nyilvánvalóan nem tudnak vagy nem akarnak megbirkózni vele”.
 
Megkérdeztük Andor László foglalkoztatásért felelős uniós biztost, hogy milyen eszközökkel tud a bizottság hatékonyabban fellépni a romák társadalmi befogadásának elősegítésével kapcsolatban. – Az európai stratégia azért ebben a formában alakult ki, mert meg kellett találni azt a megfelelő szintet, amellyel kellően konkrét iránymutatást adunk a tagországoknak, ugyanakkor egy olyan területen, ami alapvetően szociális problémák, hátrányok leküzdését jelenti. Ugyanakkor nem rövid vita eredményeként minden ország elismerte azt, hogy ennek a szociális problémának van egy európai dimenziója – nyilatkozta Andor László.

A közös európai fellépést a biztos szerint a szabad mozgás sürgette, vagyis „a szegénység exportját senki sem akarja Európában”. A gazdagabb tagországok viszont felismerték, hogy azokban az országokban, vagyis Szlovákiában, Magyarországon, Romániában és Bulgáriában, ahol a roma népesség legnagyobb része él, a romák társadalmi befogadásához a hazai források messze nem elegendőek. – Tehát ezt ki kell egészíteni uniós forrásokkal, de a pénzt nem lehet feltételek nélkül adni, nem lehet szabad felhasználású zsebpénzként kezelni, hanem meg kell mondani, milyen politikai céllal fogják elkölteni – fogalmaz.
 
Arra a kérdésre, ha a bizottság azt olvassa egy ország nemzeti romaprogramjában, hogy az abban leírt célok nem illeszkednek a keretstratégiához, milyen eszközökkel tud beavatkozni az adott tagállam politikájába, Andor azt mondja, ez fontos kérdés volt a bizottságon belül is. – Alapvetően két eszközünk van, az egyik a nyilvánosság előtti bírálat. Bármely országról is van szó, ha a kritika, illetve az ellentmondások feltárása nyilvánosság elé kerül, az egyfajta nyomásgyakorlást önmagában is jelent.

A civil, a nemzetközi és a romaszervezeteknek konkrét érveket adnak, ha a megoldásokat más módon akarják megtalálni vagy alkalmazni, mint ahogy a szóban forgó tagállami kormány. A másik pedig a pénzeszközökről szól. Az ilyen célú támogatásokat is a romastratégia értelmében kell felhasználni, és ha a szegregáció a kérdés, nyilvánvalóan nem lehet szegregációs gyakorlatot uniós pénzből finanszírozni, ez teljesen egyértelmű –állítja a biztos. (...)
 
(Forrás: nol.hu /Ónody-Molnár Dóra)