Történt egyszer, nagyon régen, ott Újkígyóson, ahol megláttam a napvilágot, ahol engem nagyon szerettek, és mindig szeretettel fogadtak. Azóta nagyon hosszú idő telt el, és mindig szeretettel gondolok vissza játszótársaimra, pajtásaimra, Domokos Pistára, Pallér Pityura, és még nagyon hosszú a sor.

Ahogyan múlnak az évek, egyre többször jutnak eszembe az elfeledettnek hitt gyermek-ifjúkori pillanatok, élmények. Most is egy ilyen történetet idézek fel, ami azonban meghatározta az egész életemet.

Egyszer az én imádott, szeretett édesanyámmal elmentünk Békéscsabára, és egy antikváriumban ajándékot vett nekem - Petőfi összes költeményeit -, mindösszesen 10 forintba került.

Én már iskolás voltam, tudtam olvasni, s tanultam szorgalmasan a betűvetést.. Édesanyám azt mondta:

- No Gyermekem, legalább esténként felolvasol nekem.

El is olvastam én az összes verset, minden az utolsó betűig! A közvetlen szomszédságunkban volt a temető, kimentem oda és magam is próbálkoztam versbe szedni a gondolataimat, élményeimet.  Írtam egy versikét, és másnap elvittem magammal az iskolába.

Éppen tollbamondás volt az órán. Előttem  Domokos Pista, aki most nagyon híres belgyógyász szakorvos Szegeden a klinikán, szorgalmasan körmölt. De én nem a tollbamondással foglalkoztam, hanem azzal az írással, amit ott a temetőben vetettem papírra.

Az én imádott, szeretett tanárnőm, Erdős Marika, aki most már Horváth Miklósné, a padok között sétálgatott. Észre is vette, hogy én mással foglalkozom. Odajött hozzám, felvette az írást az asztalról, és azt mondta:

- Látjátok gyerekek, Gyurika az órán csak úgy irkál-firkál.

Ahogy elolvasta az irományom csak annyit kérdezett:

- Mondd Gyurika, mikor ezt a verset írtad éhes voltál?

Valami olyasmi volt benne, hogy sok gyárat építsetek, kenyeret süssetek. Aztán hangosan felolvasta az osztálynak:

- Gyerekek, figyeljetek ide, felolvasom nektek ezt a verset, amit Gyurika írt.

Sok-sok év eltelt azóta, de még mindig elérzékenyülök, amikor erről mesélek, pedig már nagyon-nagyon sok helyen elmondtam ezt a történetet.

Olvassa, olvassa, párszor elcsuklott a hangja, s én könnyeket véltem felfedezni szemeiben. Az osztályban néma csönd… Amikor a végére ért az osztálytársaim szinte egyszerre, 36 torokból, belekiáltották a világba:

- Gyuri költő vagy!

Meg hát olyan osztálya, soha nem volt, és nem is lesz senkinek, mint az én legendás osztályom. Azóta is napi kapcsolatban vagyok velük, hacsak tehetem, meglátogatom őket.

Azóta eltelt közel 70 év, és én mindig arra gondolok, hogyha megajándékoztak az én drága osztálytársaim, tanáraim a bizalmukkal, és kikiáltottak költőnek, nekem a küldetést teljesítenem kell…

(Illusztráció: F. Tóth Zsuzsa grafikája)