Gyakran tették fel ezt a kérdést az ókori Róma döntéshozói, ha vitás esetekben állást kellett foglalni egy-egy kényes kérdés eldöntésekor. Nos, ezt a kérdést a mai Magyarországon is fel lehet tenni, mert nagyon sok területen aktuális. Kinek az érdeke, hogy a roma társadalom mielőbb felzárkózzon? A válaszom az, hogy elengedhetetlen feladatunk, ha úgy tetszik mindannyiunk „küldetése”.

Mi mondatja ezt velem? Nos, az a 42 év, amit a pedagógus pályán eltöltöttem, akár tanárként, akár középiskolai igazgatóként.  El tudja azt valaki képzelni, hogy mit érezhet  az a szegény gyermek az osztályban, akinek a szülei mindketten munkanélküliek és nincs pénzük, hogy kifizessék a gyermekük osztálykirándulásának a díját? Nálam egy tanuló sem maradt le az osztálykirándulásról. Addig mentem, kopogtattam és legvégső esetben saját magam fizettem be  a hiányzó összeget, de senkit nem hagytam otthon. Mit kell tenni a felzárkóztatás érdekében? Hitem szerint elengedhetetlen a színvonalas oktatás a roma és nem roma gyerekek körében, mert számtalan példával  tudom bizonyítani, hogy kiváló eredményeket lehet elérni, a hátrányos helyzetű gyerekekkel is. Az persze lehet, hogy jó néhány gyerekhez meg kell találni a ,,kulcsot”.

De ha ez sikerül  a pedagógusnak, bizton állíthatom, hogy sok-sok sikerélménnyel lesz gazdagabb a pedagógus, nos ez a kulcsa mindennek. Lehet, hogy megköveznek néhányan az oktatásban tevékenykedők közül (direkt nem használom a pedagógus szót), azért, amit most leírok, de végre ki kell mondani, hogy nagyon sokan csak azért mentek a pedagógus pályára, mert jó néhány más helyre nem vették fel, mivel a középiskolában elért tanulmányi eredményük bizony gyengécske volt. Ez kérem kontraszelekció! De ha ettől eltekintünk (bár nem kellene), legalább szeretné azt, amit csinál. A tanulóra panaszkodó pedagógus olyan, mint a tengerre panaszkodó tengerész. Kijelentem, hogy a pedagógusnak a bölcsődétől az egyetemig bezárólag igen is szeretnie kell a tanulókat. Messze nem arról van szó, hogy ledarálom az anyagot (jobb esetben) és megyek a következő osztályba.

A pedagógus legfőbb ,fegyvere” a hit és a hitelesség. A tanár nevel az egyéniségével, az öltözködésével, a viselkedésével. Persze ezeket célszerű úgy „használni”, hogy a tanulók számára természetes legyen. ,,A diák nem edény, amit meg kell tölteni, hanem fáklya, amit meg kell gyújtani.” (Sas Elemér) Mert tanárnak lenni nem élet-halál kérdése, annál sokkal fontosabb. A tanár legjobb eszköze a tanár személyisége. Pályafutásom alatt számtalanszor előfordult, hogy egy-egy jó felelet, vagy egyéb dicsérendő dolog után megveregettem a már nálam is magasabb fiúk vállát elismerésem jeléül. A legnagyobb meglepetésemre még a 20 éves érettségi találkozón is volt aki emlékezett rá.

Szintén feledhetetlen emlék számomra, amit a 27 éve szakmunkásvizsgázott volt tanulóm idézett fel (jelenleg a Hosszúpályi Cigány Önkormányzat vezetője), amikor egy nem teljesen ötös feleletekor azt  mondtam neki, hogy „na ne mond, hogy smucig a magyar” és megkapta az ötöst. Egyébként attól kezdve nem volt szükség a túlzott jóindulatra, mert mindég kiválóan felelt. Visszatérve az eredeti kérdésre, bár eddig is arról beszéltem, hogy ugyan kinek fontos az ami az iskolákban történik? Mindannyiunknak, az egész társadalomnak, ettől függ a jövőnk.

Jól képzett szakemberekre van szüksége az országnak. Nem engedheti meg  az ország, hogy az, aki akar dolgozni, az csak a segélyből éljen. Ha elhisszük azt, hogy a gyerekek az alapintelligenciájuk akár 70 %-át 7 éves korukig szerzik meg, akkor bizony mit lát nagyon sok gyerek nap mint nap? Azt látja, hogy a szülei nem dolgoznak, csak maximum nézik a TV-t. Ezzel a gyerekkel nehéz elhitetni, hogy iskolába kell járni. Ez a gyerek alultáplált (testileg és lelkileg is), ingerszegény környezetben él, ha bekerül egy idegen környezetbe, visszahúzódó, esetenként agresszív.

Véleményem szerint  a roma értelmiségnek, illetve az ismert roma művészeknek, sportolóknak is lényegesen nagyobb szerepet kellene vállalni a romák felemelkedésében. Én azt tapasztaltam, hogy a roma közösségből kiszakadt, sikeres cigány emberek beilleszkedése nem egyszerű. Talán Szabó Tünde szociológus életútinterjúiban szereplő megfogalmazás fedi a valóságot: „cigánynak túl magyar, magyarnak túl cigány vagyok”, mondja egy megkérdezett.

Hiszem azt, hogy jelenleg   az ország abba az irányba megy, hogy a munkahelyteremtésekkel a lehető legkisebb számú lesz a munkanélküliség. Ha ez sikerül, és elfogadható anyagi körülmények között élhetnek a most még szegény gyermekek, a felzárkóztatásuk is lényegesen  könnyebb lesz.

(Mátyás Tibor, nyugalmazott középiskolai igazgató, tanácsos, közoktatási szakértő)