Címlap Cikkajánló cikkek kultúra Botos Renátó már Angela Merkelnek is játszott

Lovaricko shibako grizhipe

Kiadványaink

Radio Romano

Archív

Csatka

Közös Út Baráti Kör

Blog

Névjegy

Gindima

Tumencaj muro dyi sagda. Te na bisterdyon pa jekhavreste, zhikaj e luma luma avla,..

http://rfgy.blog.hu/

Portré

Rostás-Farkas György

CTMT videók

GTranslate

 

Rólunk

Botos Renátó már Angela Merkelnek is játszott PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Juhász Dósa János   
2014. április 08. kedd, 14:36

Három évvel ezelőtt német mintára hozta létre a március 15-én Kossuth-díjat kapott salgótarjáni származású Snétberger Ferenc zenei tehetség központját Felsőörsön, ahol évente mintegy hatvan tehetséges, köztük határon túli diákot fogad.

 

Nagyrészt roma gyerekeket, de szép számmal vannak nem roma diákjai is. A salgótarjáni meghallgatáson találkoztam egy 18 éves ragyolci fiatalemberrel, Botos Renátóval, aki immár három éve a központ eminens tanulója.

Két héttel később már Ragyolcon, a családi otthonukban találkozunk, s a közel két órás beszélgetés témája mi más is lehetne, mint a zene, a zene és természetesen harmadsorban is a zene.

„Ez egy nagyon kemény pálya, ha viszont elég kitartó vagy, és mások ezt látják, akkor előbb-utóbb mindenkinek sikerülhet” – üzente a Kossuth-díj átvételekor tanítványainak Snétberger, aki nem felejti el megemlíteni, hogy a zenéhez nagy-nagy alázatra van szükség, s ez köszön vissza Renátó szinte minden mondatából is.

A Botos család igen szerény körülmények között él, ahogy a roma (és sajnos a nem roma) családok többsége is errefelé. Ahogy Botos-apuka mondja, ács a kitanult szakmája, de munka alig van, s még kevesebb a lehetőség, ha romáról van szó.

„Az utcában három csapatnyi ács van, de amikor legutóbb az egyik közeli városban sikerült munkát találnom, kijelentették, hogy én lehetek az egyedüli cigány, többre nincs szükségük” – mondja az apuka, aki szerint egy cigánynak duplán kell bizonyítania ahhoz, hogy elfogadják. Holott nem könnyű és nem veszélytelen munka az övé, hisz sokszor 20-30 méteres magasságban, mindenféle biztosítás nélkül kell dolgozni, de valamiből élni kell.

A Botos-anyukával ellentétben viszont ő nem tősgyökeres ragyolci, a határ túloldaláról, Karancslapújtőről fújta ide a szél, de mindketten zenész ősökkel rendelkeznek, s ő maga is basszusgitározott valaha, és játszott is egy helybeli zenekarban. „De nagyon nehéz ebből megélni” – mondja, mégis Renátó még hároméves sincs, amikor mindenféle hangszereket, így nagybőgőt, dobot és szaxofont pakolnak elé, hogy válasszon.

„Nekem döntenem kellett, vagy családot alapítok vagy mindent a zenére teszek fel” – mondja az apuka, aki végül a családot választotta. Renátó viszont a zenét, ezen belül is a hegedűt, s mint mosolyogva megjegyzi, a családalapításra negyven éves koráig nem is nagyon akar gondolni. Hegedülni a füleki Művészeti Alapiskolában kezdett Juracsek Hilda tanárnőnél, aki többször is megígérte, hogy addig nem hal meg, amíg nem jön vissza tanítani. „A tanárnő sajnos már nincs közöttünk, de egyáltalán nem biztos, hogy vissza akarok jönni, ha befejezem a tanulmányaimat” – teszi hozzá Renátó, aki szívesen dolgozna dzsesszzenekarokban egy nevesebb bárban, de akár egy hajón is valahol a tengeren.

Amikor megismerkedett Snétberger Ferenccel, csak sejtette, mi az a dzsesszzene, hisz az unokatestvérek előtt nem volt ismeretlen a műfaj, de ő addig csak klasszikus zenével és cigányzenével foglalkozott. Az alapiskola befejezése után az útja a kassai Konzervatóriumba vezetett, ahol Štefan Demeter lett a tanára.

S ekkortájt ismerkedett meg Snétberger Ferenccel is Budapesten, amikor részt vett az első meghallgatáson. „Édesanyám keresett támogatást az interneten, s ekkor fedezte fel ezt a lehetőséget, s így bejelentkeztem. Feri bácsi mindjárt megkérdezte, hogy játszok-e dzsesszt. Nemleges volt a válaszom, de mivel nem állt tőlem távol a műfaj, kipróbáltuk, milyen lenne közösen. Ma már elmondhatom, hogy nagyon sokat játszottunk együtt, s minden egyes zenéléssel eltöltött perc maga a tökéletes boldogság”. (Később az ő segítségükkel több fiatalember került a régióból a központba).

Pedig nem indult zökkenőmentesen az együttműködés, az első hetekben nem arra gondolt elsődlegesen, hogy tanuljon, hanem, hogyan is lehetne a zene által mielőbb pénzkeresethez jutni. „Rájöttem, hogy ez egy zsákutca, s ugyan pénzből él az ember, de ha nem a zene van mindenekelőtt és felett, akkor könnyen bele lehet bukni.

Az első hat hétben még nem játszottam együtt Feri bácsival, de aztán fokozatosan elkezdődtek a közös zenélések, felhívott magához, elbeszélgettünk és elővettük a hangszereinket. Ő maga a tökéletesség” – folytatja Renátó, aki szerint olyan energiákkal kell felmenni a színpadra, hogy mindent ki tudjon adni az ember magából. Nem mindegy a technika, sokszor azt vette észre, hogy amikor a konziból megérkezett a táborba, elsődlegesen arra figyelt, hogy mire való a jobb kéz és a bal kéz, s a technikai megoldások kötötték le a figyelmét.

„Holott a lényeg teljesen másutt van, a technika nem elég, az a fontos, mit is akarsz a zenével, a játékoddal mondani.” Sok olyan zenésszel találkozott már, aki látszólag tökéletesen kezelte a hangszert, de az mégsem szólalt meg. „De ez előfordult már velem is nem egyszer, s elhatároztam, hogy ezentúl még jobban odateszem a szívem” – mondja Renátó, aki nagyon sokat kapott az elmúlt három évtől. Az iskolában a zenélés mellett gyakorlati tantárgyakkal is foglalkoznak, így tanulnak marketinget és angolul is, hogy a tudásukat el is tudják adni idővel.

De amit mégis az első helyen említ Renátó, az eltelt esztendőkben nagyon-nagy barátságok születtek a táborban diákok és tanárok, diákok és diákok között is. „S lehet, hogy furának tűnik, amit most mondok, de nemcsak a tanároktól lehet sokat tanulni, de a talán nálam jóval gyengébb diákoktól is, csak az a fontos, hogy nyitott légy a világra, s megtaláld a többiekkel a közös hangot.

Feri bácsi imád a diákjaival játszani, és ilyenkor soha nem érezteti, hogy tudásszintnyi különbségek vannak közte és a diákjai között” – mesél tovább Renátó, aki megjárta már Brüsszelt és Berlint is, de Snétberger nem egy alkalommal vitte magával magyarországi koncertjeire is. „Berlinben a roma holokauszt-emlékesten Angela Merkel német kancellár előtt játszottunk, s a végén a publikum felállva ünnepelt minket, míg Brüsszelben Roby Lakatos hegedűjén játszottam, ugyanis az enyémet nem engedték fel a repülőre Budapesten. Kézbe venni egy olyan hangszert, az maga a csoda”.

Renátó otthon van a klasszikus és a roma zenében is, de ma már semmi pénzért nem cserélné fel őket a dzsesszel, amely számtalan improvizációs lehetőséget kínál, ahogy Renátó mondja, egy nagy folyosó, tele ajtókkal, s a zenész minél többet megtanul, annál több ajtó nyílik meg előtte.

Gyorsan repül az idő, Botos-apuka büszkén mutatja a fia felvételeit, míg a társaságomban lévő Botos Béla (szintén hegedűs) a központ tanárai felől érdeklődik, s ha már itt van, megvizsgálja Renátó hegedűjét is. Oláh Kálmán, Rozsnyói Péter, Lakatos György és sorolja tovább Renátó a tábor tanárait és azokat, akik akár egy-egy koncert erejéig ellátogattak a táborba és együtt is muzsikáltak a fiatalokkal. „Az első évben eljött hozzánk Szakcsi Lakatos Béla, és csak annyit mondott: játszanak valamit arra, hogy tavasz. Nem mondott semmi mást, se akkordot, se hangnemet. S mégis megtörtént a csoda.”

S itt tanulta meg Renátó azt is, hogy bár most már a dzsesszzene a mindene, roma zenei indentitás nélkül, amit a génjeiben hozott magával, sehol sem tartana.

„Már az első családlátogatáson tudtam, hogy nagyon különleges lesz Renátó, hiszen a családja is különleges volt, valahogy átjárta a lelkem a családjában tapasztalt, érzett szeretet. Ilyent manapság ritkán érezni, sőt azóta sem éreztem” – s ezt már Renátó mentora, Nyerges Mária mondja az érdeklődésemre, aki a központ vezetésével együtt nagyon büszke a tehetséges fiatalemberre, aki nagyszerű eredménnyel zárta az eddigi féléveit az iskolában, s mint Nyerges mondja, mind Kassán, mind a Snétberger Központban megállta a helyét.

fellépései után járó fellépési díjat az iskolai tanulmányaira és hangszerre költi, ezzel is segíti a családját, s levenni róluk a terhet. S azt már az apukája teszi hozzá, hogy Renátónak van egy 9 éves húga is, de dönteniük kellett, hogy melyik iskoláztatását tudják, ha szűkösen is, de fedezni, s reméli, hogy nem bánják meg a döntésüket.

„Mutasson nekem még egy 18 éves fiatalt, aki ennyire céltudatos, elhivatott, sajnos, a központ lehetőségei végesek, s nem tudja anyagilag támogatni a családot. De évek óta szeretnénk egy mecénási rendszert kitalálni, de ehhez anyagi támogatók is kellenek. A Kossuth-díj talán tényleg még jobban ráirányítja a figyelmet a központra, ugyanis nagy kár lenne, ha a tehetséges gyerekek elkallódnának. A három év alatt ugyanis nagyon sok olyan tehetséget sikerült felfedeznünk, akikről a környezetük vagy az iskolájuk semmit sem tudott” – mondja Renátó mentora.

„A táborban nagyon sok mindent tanultam, nagy-nagy barátságok szövődtek, s mégis, amit talán a legfontosabbnak tartok, megtanítottak arra, hogy semmilyen körülmények között sem szabad elveszíteni az egyéniségünket, se az életben, se a zenében, s ha a szívünket beleadjuk a hangszerbe, akkor megtörténhet maga a csoda.” – s ez a mondat valószínűleg még nagyon sokáig elkísér engem is.

 

(Fotó: Micsuda András, Puntigán József, Melczer Zsolt, a szerző és archív)

Módosítás dátuma: 2014. április 09. szerda, 12:36
 
Copyright © 2024 Kethano Drom - Közös Út. Minden jog fenntartva.
A Joomla! a GNU/GPL licenc alatt kiadott szabad szoftver.
Fordította a Magyar Joomla! Felhasználók Nemzetközi Egyesülete
 

Tehetség

Örökségünk nyomában

PTK roma tananyagok

Emlékezet

Portré

Közös Út a Facebookon

Mottó


„A cigány kultúrának intézményekre van szüksége...
Én ezt egy kulturális autonómia intézményrendszerén belül képzelem el, amely nem szavakból, hanem láncszemként egymáshoz kapcsolódó intézményekből állna.”

***

Részlet Orbán Viktornak  2008. április 11-én elhangzott beszédéből.


 

Civilhang

SZEMlélek

Galéria