Emlékezetesen szép napok részesei lehettünk május 24-26 között, a Sió-menti Sárszentlőrincen, ahová Bakay Péter, az evangélikus cigánymisszió referense hívta meg író-olvasó találkozóra Rostás-Farkas György költő-írót. A mindössze 800 lelket számláló hangulatos kis település lakosságának mintegy harmada cigány, s már hetek óta lelkesen készülődtek a nagy találkozásra.

Végtelen békét árasztó, lankás-dombos, szépen kialakított falucskába érkeztünk, melynek központjában a jelentőségteljes emlékeket is idéző evangélikus templom, parókia, a számunkra szállást is nyújtó közösségi ház és teleház fogadott.

Vendéglátóink elbeszéléséből megtudtuk, hogy alig háromszáz évvel korábban ennek a ma pompás kis településnek a helyén még mocsaras vidék volt, lakatlan, megműveletlen terület. 1722-ben kezdett kiépülni, amikor is nyolc békeszerető család telepedett le a Dunán-túl vidékéről. Nagy István evangélikus lelkész munkássága nyomán felépült a templom, felvirágzott itt az élet.

A helyiek ősi kézműves mesterségekből és gazdaságokból tartották fenn magukat, lent termesztettek a közeli Sió által elárasztott vidéken, kötelet vertek, suszterkodtak, stb. Befogadónak bizonyultak a cigányokkal szemben is, akik az 1950-es évektől érkeztek, s itt könnyebben otthonra találtak, mint a környékbéli sváb lakta településeken.

Az 1800-as években kolera és tífusz söpört végig, egészen rövid idő leforgása alatt 150 gyermek halt meg, voltak családok, akik egyetlen hét leforgása alatt két-három gyermeküket is elvesztették. Nagy ínség köszöntött be, a családok számára korlátozottá vált a gyermekvállalás lehetősége, elkezdődött az ún. „egykézés”. A népet összekovácsoló szép egyházközösségi élet, a hálaadó ünnepek összetartó ereje, s nem utolsósorban a jó föld azonban meghozta termését, és bár szerény, de kiegyensúlyozott feltételek alakultak ki ismét. A múltból kiemelkedő jelentőségű személyek hagyták itt nyomaikat, ahogyan a templom helyi egyháztörténeti kiállítása is emlékek valóságos tárháza.

Mindezeket Karl Jánosné Csepregi Erzsébet, az egyházközség evangélikus lelkipásztora mondta el nekünk aki szintén evangélikus pap édesatyja stafétájának továbbvivőjeként a helyi néprajz és történelem szakértő ismerője, őrzője.

Vendégszeretete nem merült ki az asztala melletti szíves-látásban, hanem valóságos helytörténeti előadással is megajándékozott minket, s behatóan mesélt a jelenlegi állapotokról is, a magyarok, beás- és oláhcigány közösségek együttéléséről, illetve annak változásairól, fejlődéséről az elmúlt fél évszázad során. Történeteiből az tükröződött, hogy az egykori éles megkülönböztetések mára elszelídültek.

Szomorúan beszélte el azt is, hogy a község kénytelennek bizonyult az általános iskola felső tagozatának megszüntetésére, s a szabad iskolaválasztás következtében a saját környezetükben korábban megbecsült, előre-menetelükhöz támogatást kapó tanulók, szétszóródva más községekbe elkallódnak, lemorzsolódnak. Ezeknek a tanulóknak az evangélikus egyház munkatársai segítenek: korrepetálják őket, nyomon követik előmenetelüket, bátorítják segítik továbbtanulásukat.

Ez legnagyobb mértékben a roma gyermekeket érinti, noha az integráció ténye bizonyos tekintetekben tetten érhető. Egy időben (mint mondta) szokása volt cigányok temetésekor beás és lovári nyelvű szövegeket, imákat is beiktatni a búcsúztató celebrációkba, amelyre még távolabbi városokból is volt igény -, mostanára azonban ez a tendencia halványulóban van; a cigányok egyre kevésbé szeretnék, hogy származásuk hangsúlyt kapjon.

Meghatónak és példaértékűnek tartottam a magyar lelkipásztornő gondolkodásmódját, negyed évszázadra visszatekintő munkásságát, s azt az alázatot, mellyel a békés együttélés célját szolgálja.

Ahogyan másik vendéglátónk, az ötödik éve itt szolgálatot teljesítő Bakay Péter (a Magyarországi Evangélikus Egyház cigánymisszióért felelős lelkésze) elbeszélése is mélyen megérintett arról, hogy költözött szívébe a cigánymisszióra való készség?!

Elmesélte, hogy atyja bíró volt, olyan köztiszteletben álló ember, akinek még a korábbi rendszer szigorában sem esett bántódása templomfelügyelői tiszte miatt sem. Egy napon – mely házigazdánk emlékezetében nagyon elevenen megmaradt -, a messzi nagyvárosból egy szürke papírba csavart csomag érkezett, s apja egy szürke könyvecskét tekert ki belőle, lelkesen, igaz érdeklődéssel, mint aki valódi érték birtokába jut.

Mészáros és Vekerdi cigány nyelvtana és szótára volt a máig megőrzött küldemény, melynek érkezése azon a napon itatta át Péter lelkészt azzal a tudattal, amit atyjától így örökölt át, hogy egymás kölcsönös megértése (még a nyelv tekintetében is!) fontos, sőt nélkülözhetetlen ahhoz, hogy összhangban élhessen cigány és magyar. Ezen emlékezetes jelentőségű tárgy pedig valóban ott pihent a téma iránt elkötelezett lelkipásztor cigány könyvgyűjteményében, s avítt volta dacára a legprecízebb cigány nyelvtankönyvnek bizonyul mind közül, ami csak a kezemben megfordult.

Missziós lélektől vezérelt házigazdáink gondoskodtak arról, hogy a környék minden nevezetességéhez eljussunk. Bakay Péter elvitt bennünket Lázár Ervin híres eperfájához és egykori iskolájába, Illyés Gyula szülőházának emlékhelyére Felsőrácegresre, a sárszentlőrinci templomba, ahol Petőfi koptatta egykor tán bicskájával is a padot, az uzdi Pesty kúriához, ahonnan egykor elindult a legendás Négyökrös szekér, majd a borjádi Sass kúriához, ahová érkezett, s amely Petőfi egyik ihletadó tartózkodási helye is volt.

Bebocsátás és testvérien meleg fogadtatás várta Rostás-Farkas György írót Renkecz József népművelő Fördős kúriáján, ahol ma is áll fából kifaragva sok más nemes emlék társaságában a négyökrös szekér stilizált változata, s aki azzal is tiszteletét tette, hogy a délutáni író-olvasó találkozót színesítette szépen előadott klasszikus versekkel.

Az irodalmi zarándoklatok mellett nagy hangsúlyt kapott az is, hogy Rostás-Farkas György otthonukban találkozhasson a helyi cigány családokkal, bepillanthasson a mai valóságos élethelyzetekbe, azok fényeibe-árnyaiba. Bennem legelevenebben az egyik családanya alakja, és szavai visszhangoznak. A kívülről putri látképét nyújtó hajléka belsejében, mindössze két apró szobájában tökéletes szépség, tarka színesség, rend és tisztaság volt.

Öt kiskorú gyermeket nevel benne a házaspár. Határtalanul érződött a mindössze 26 éves anyában az igény egy emberi léthez méltó egzisztenciára. Rövid beszélgetésünk során tucatszor hagyta el ajkát az „esélyt kapni” fogalom, mint egy fohász, egy könyörgés -, ami nem jut el azokhoz, akik sorsukról döntenek, újra meg újra, kilátástalanná váló próbálkozásai során. 

Túl a környéken tett körúton, sárszentlőrinci napjaink legemlékezetesebb órái mégis Rostás-Farkas György író-olvasó találkozóján születtek, melyen közel félszázan vettek részt, nagyobb arányban cigányok. Verseket szerető tehetséges gyermekek készültek fel a költő verseinek elszavalására, és élőzenében is részünk volt, mégpedig a meglepetés erejével, mert a megható szépségű cigány nyelvű dalokat saját gitárkísérettel előadó fiatalember életében először szánta el magát arra, hogy közönség előtt énekeljen. A spontán született atmoszféra segíthette abban, hogy a maga számára is váratlanul túllépjen önmagán, és produkciójával megajándékozza a jelenlévőket.

A majd két órányi műsor alatt érdeklődéstől csillogó szemek szegeződtek Rostás-Farkas Györgyre. Bakay Péter kérdései kapcsán az író a népek összetartozásáról, összeölelkezett sorsáról, közös isteni gyökeréről, és az életet értelmessé és széppé tevő, tovább vivő szeretet összetartó erejéről mesélt, elmélkedett.

A délután estébe hajlott át, s az irodalom nyelvén felélesztett közösségi érzés ünneplésben, táncban öltött új alakot és teljesedett ki. A nap leáldozott, mire a vendégsereg szétoszlott, de a távozók szemében és szívében világított az öröm, tükröződött mindannak a szellemi szépségnek a fénye, amelyben a találkozás és együttlét részesített valamennyiünket.

Voltak a hallgatóság között, akik másnap még elköszönni is belátogattak a közösségi házba -, s ahogy Rostás-Farkas György mondta: csak azért jött el, hogy visszatérhessen majd. Mert „azért jöttünk ebbe a világba, hogy valahol otthon lehessünk benne” -, s az otthonlét fogalma elválaszthatatlan mindattól a helytől, ahol az embert szeretik s viszontszerethet.

Mérhetetlenül sok szeretetben volt részünk ebben a három napban, ebben a szépséges falucskában, s a testvéries együttélés példájával találkozva kapuk is látszanak tárva-nyitva állni annak bizonysága és reménye felé, hogy az egymás iránti figyelem, türelem, érdeklődés, szeretet és szorgalom a termékeny, áldással kísért életfeltételeket képes megteremteni különböző népek, vagy felekezetek között. Mert ezek azok a jellemzők, melyek összeérlelik az embertársak sorsát, és a közösségben gyümölcsözővé teszik, ahogy érlelődő gyümölcsökbe volt borulva a parókia kertje is.

Adja az Ég, hogy egyre több helyen ismerjük fel ezeknek a romolhatatlan gyümölcsöknek az érlelő erőit, és élni tudjunk velük -, és kísérje áldás sárszentlőrinci testvéreink közösségének további sorsát is!